– Lelkész gyermekeként mennyire volt egyértelmű az, hogy a lelkipásztori szolgálatban az apát a fiú is követi. Hogyan történt az elhívás?

– Külső szemlélő joggal gondolhatja azt, hogy egy lelkipásztornak a gyermeke is lelkipásztor lesz, az egy hasonló automatizmus, mintha a cipésznek cipész lesz, tehát hogy az édesapja mesterségét átveszi a gyermek. Nálunk ez egyáltalán nem volt automatikus. Sőt, inkább egyfajta gátként, akadályként jelentkezett az, hogy lelkipásztor az édesapám, mert láttam a szolgálat nehézségeit is. Ha csak a szépségét látja az ember, akkor könnyebben dönt amellett, hogy akkor én is az leszek, ami az apukám. Láttam az ő becsületes, elhívott, odaszánt életét, szolgálatát, de azt is láttam, hogy sajnos ezt nem mindig becsülik meg, sőt, olykor vissza is élnek az ő becsületességével. Mindent egybevetve, az nem nyűgözött le, hogy a szószéken látom az édesapámat, és egyáltalán nem arra vágytam, hogy engem is sokan figyeljenek a szószéken. Mindez olyan 15 éves koromig tartott, ekkor döntöttem.

Komoly megtérésre volt szükségem annak ellenére, hogy 14-15 évesen az ember még nem követ el főben járó bűnöket, de hát a korának megfelelő kísértései vannak, amiben elesik. Amikor fölismertem bűneimet, akkor őszintén megbántam, és az Ézsaiás 44,22-vel kaptam azt a vigasztalást, hogy: „Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj meg hozzám, mert megváltottalak!” Ez 14 éves koromban történt, azon az ominózus tahi konferencián, amelyen Kovács Géza testvér tartott evangelizációt az akkori pártállam tilalma ellenére. Fiatalokat, úgymond gyermekeket hívott döntésre. Bennem a döntés már korábban érett, éveken keresztül. Közvetlen előtte imaházat építettünk Salgótarjánban, amiben mi, gyermekek is részt vettünk. Nagyon sokszor énekeltük, hogy: „lépj ki a porból, lépdelj, légy élő, szent nép, így az áldott közösségbe Krisztus majd belép.” Ez arról szólt, hogy építsük fel szívünkben az Úrnak templomát, hogy miközben épül az imaház, a lelki templomunk is épüljön. Én nyugodtan mondhatom, hogy az előzményt az Úr Szentlelke elvégezte bennem, akár édesapám, vagy más egyszerű igehirdetés által. Kovács Géza bácsi fölhívása volt az alkalom arra, hogy ezt nyíltan is kifejezzem, és harmincketted magammal döntöttünk azon az augusztus 20-án. A bemerítést sem siette el édesapám, nem esett hasra attól, hogy most én be akarok merítkezni. Azt mondta, hogy „nagyon örülök neki, de én szeretném látni a megtérés gyümölcseit is.” Úgyhogy majdnem egy évet, kilenc hónapot – mint egy gyermekkel – kellett várni arra, hogy a bemerítés is megtörténjen 15 éves koromban.

Gyakorlatilag a megtéréssel együtt egyfajta általános elhívásban részesültem, ahogy minden hívő ember el van hívva arra, hogy bizonyságot tegyen az Úr mellett szavaival és életével az egyetemes papság elvén. Azt éreztem, hogy  ettől kezdve ez kötelez engem a hitvalló bizonyságtételre és hitvalló életre. Viszont többen rá is kérdeztek, és ezért egyre inkább foglalkoztatott az, hogy ezt egy polgári munka mellett tudom csinálni, vagy pedig főállásban kell tennem. Akkoriban, az érettségi idején éltem át azt, hogy édesapám a szolgálatában is egy krízist élt meg. Ahogyan már említettem, nem mindenki értékelte az ő becsületes szolgálatát, és ez inkább megtorpantott. Amikor az Úr ezt bennem a helyére tette, akkor megerősödtem, hogy ezzel együtt vállaljam a lelkipásztori szolgálatot, tudva azt, hogy az Úr Jézust sem, a prófétákat sem értékelte mindenki, tehát ez benne van a kosárban.

Végül az érettségi után nem jelentkeztem rögtön a teológiára, hanem kitanultam a szűcs szakmát és dolgoztam is benne mintegy két évet, azután elvittek sorkatonai szolgálatra két évre. Ez alatt a sorkatonai szolgálat alatt, a hosszú éjszakai őrszolgálatok idején, ahol aludni amúgy sem volt szabad, de Istennel beszélgetni, imádkozni lehetett. Ott erősödtem meg abban, hogy engedelmeskedni kell az elhívásnak, ha teljes életet akarok élni. Így a katonaságtól leszerelve beadtam a jelentkezést a Teológiára 1973-ban, végülis 23 éves koromban, de utólag úgy látom, hogy az a néhány év áldásul szolgált később, mert dolgoztam polgári munkában, tapasztalatokat szereztem, tehát kevésbé iskolapad ízű volt utána a szolgálatom.

– Egy lelkipásztor szolgálati területe eléggé széleskörű. Melyik szolgálati területhez érezted magad a legközelebb?

– A legegyértelműbb, hogy nem a prédikáláshoz, hanem a lelkigondozáshoz, hiszen én magam is átéltem, hogy lelkigondozásra szoruló voltam. Alkatomnál fogva duci kisfiú voltam, tele kisebbségi érzéssel, és sokféle gúnyt kaptam az alakomra, de plusz arra is, hogy tudták, hívő vagyok, hogy édesapám lelkipásztor. Mivel magam is átéltem, mindig nagyfokú empátiát éreztem minden ember iránt, ez motiválta a lelkigondozói attitűdömet. Tudtam őszinte tanácsot adni, egyszerűen elmondva azt is, amit átéltem és megtapasztaltam.

Az igehirdetés szolgálatára is elég hamar felkértek, ugyanis a kis szórványgyülekezetben, Salgótarjánban, ahol bemerítkeztem, alig húsz tag volt, édesapám pedig egy hónapban csak egy vasárnap tudott a helyi gyülekezetben szolgálni. Így, mint frissen bemerítettet, 15 évesen is fölkértek prédikálni, ráadásul a testvéreim előtt, akikkel együtt játszottam hétköznap. Nagy kihívás volt, de vállaltam, és az Úr segítségével végeztem ezt, de ezzel együtt is azt éreztem, hogy a lelkigondozás szinte reflexszerűen megy.

– Több mint 31 éve vagy tanár. Mi az, amit a legfontosabbnak gondolsz átadni a tanítás során a következő generációnak?

– Amit a legfontosabbnak tartok, és ami engem is motivált, hogy olyan ismereteket és tapasztalatokat adjak át a következő generációknak, amelyek hasznosíthatók a mindennapi életben és a gyülekezeti életben egyaránt. Tehát nem csak elméletet. Általában is igaz, hogy minden elmélet annyit ér, amennyit a gyakorlatban hasznosíthatunk belőle. Hitem szerint ez a keresztyén életre is vonatkozik. Fontos az elmélet, de önmagában kevés.

– Napjainkban különösen erősen tapasztaljuk a gyülekezeteinkben, hogy a generációs különbségek konfliktusokat okoznak. Amikor fiatalabb voltál, akár még kezdő lelkipásztorként mennyire volt jelen az akkori gyülekezeti életben ez a generációs különbség, és, ha volt ilyen, akkor ezt hogyan kezelték?

– Generációs különbségek mindig is voltak. Hiszen más egy tizenéves, húszéves és az idősebbek. Viszont, amit fontosnak tartok, hogy a gyülekezetben – hála az Úrnak – vannak fiataljaink és vannak idősek, de konfliktusoknak nem szükséges lenni, illetve ha előjönnek, azokat lehet bölcsen kezelni. A konfliktusban és a megoldásában, hitem és tapasztalatom szerint, mind a két generáció felelős. Ott könnyebben föl lehet oldani ezeket a konfliktusokat, ahol megvan ez az együttérzés egymás iránt. Ahol a fiatalok is tudnak empatikusak lenni az idősekkel, az időseknek pedig elvileg még könnyebb, mert ők már voltak fiatalok. Egy-egy ilyen konfliktusnak a helyes kezelése megerősítőleg is hathat, nem átok, hanem áldás lehet hosszútávon, mert erősíti a generációk közötti kapcsolatot. Mivel kis gyülekezetben nőttem föl, aminek sok hátránya is van a nagy gyülekezetekkel szemben, de az előnye éppen az volt, hogy azt éreztük, idősek, fiatalok, hogy összetartozunk, szerettük és értékeltük egymást. Jó alappal indultam, hogy a gyülekezetet igazából egy nagy családnak tekintsem, és ahogyan a szülőket, nagyszülőket is szeretjük a családban, úgy a gyülekezetben is. Később, a nagy gyülekezetekbe is azt hoztam, a pesterzsébeti vagy az ócsai gyülekezet lelkipásztoraként, hogy mi egy család vagyunk. Tehát nem azért lesz igaza valakinek, mert idős, vagy mert fiatal, hanem azért, hogy a Biblia alapján melyiknek áll meg a véleménye, és adott esetben lehet bármilyen korú, hisz a Biblia nagyon őszintén beszél arról, hogy idős emberek is tévedtek. Sőt, Isten áldott eszközei közül nem egy idős korban elhajlott. Tehát a kor nem garancia arra, hogy mindenben igaza van.

– Mi okozta a szolgálat során a legnagyobb kihívást, és van-e olyan dolog, amit  visszagondolva másképp lehetett volna tenni?

– Valóban, olykor fölvetődik az emberben, hogyha újra kezdhetném, akkor mit csinálnék másként? Én azzal kezdeném, hogy mi az, amit ugyanúgy csinálnék. Ezt nem én találtam ki, már édesapám elmondta, de én ezzel azonosulok. Ő azt mondta, hogyha újrakezdené, akkor is baptista lelkipásztor lenne. Ez mutatja, hogy nem lett kiábrándult, kiégett ember, noha voltak konfliktusai bőven a szolgálatból adódóan. A másik, azt mondta, hogyha újrakezdhetném, akkor is Török Irénkét venném feleségül, tehát édesanyámat. Elmondhatom, hogy én is újra lelkipásztor lennék, másrészt, hogy én Mucsi Erikát venném újból feleségül, mert Istentől kapott segítségnek tekintem. És ebből adódik rögtön az is, amit a következő generációnak mondanék (a lelkipásztori etikában ezt mindig el is mondtam a hallgatóknak, amikor  oktattam), hogy a lelkipásztori szolgálatban az első az elhívás. Tehát, hogy bizonyos legyek benne, hogy Isten hív erre a szolgálatra. A másik az, hogy egy olyan segítőtársat kérjek és kapjak az Úrtól, aki azonosul az elhívásommal és segíteni tud. Mivel én ezt megkaptam Erika személyében (ő is hívő elődökkel rendelkezik, és ezt a tapasztalatot hozta magával), de azt is, hogy ő azonosult a szolgálatban.

Akár a lelkipásztori szolgálatban, de még a tanári szolgálatban is azt mondhatom, annak köszönhetem, hogy én energiát, időt tudtam összpontosítani ezekre a szolgálatokra, hogy a feleségem otthon vállalta a hátteret. Néha lekicsinylően beszélnek erről, pedig a háttér biztosítása alapvető volt, mert ő biztosított lehetőséget, akár a továbbképzésekre, akár a családlátogatásokra. Mondhatta volna, hogy „Minek mész állandóan az idősekhez…”, ehelyett azt mondta mindig, hogy „XY nénit de régen láttuk, meg kellene látogatni”. Ez pedig azt jelentette, hogy sokszor nem tudtam otthon lenni. Másrészt, hogy a gyermekeink hitre jutottak, én nem annak tulajdonítom, hogy prédikáltam nekik, hanem annak, hogy a feleségem, Erika otthon maradt a négy gyerekkel. Tizenkét évig szórványlelkipásztor voltam, ami azt jelentette, hogy hétköznap is a balatonszemesi körzetben 19 állomáson volt szolgálatom. A feleségem vitte a hátán ezeket a terheket és erről nem nagyon szólnak máshol. Azért is gondoltam, hogy itt elmondom, ez mennyire fontos, hogy ha újra kezdhetném is, ezt tenném.

A másik üzenet pedig ebből adódóan a jelenkori vagy fiatalabb lelkipásztorok számára az elhívás komolyan vétele, ami azt jelenti, hogy akkor is, ha megbántanak, ha valami nem úgy sikerül, nem vagyok fölmentve, hanem engem az Úr hívott el. És ahogy Pál apostol azt mondja, hogy „aki engem megítél, az az Úr”. Persze, oda kell figyelni az emberi észrevételekre is, komolyan venni, de nem tragikusan. Így nem csak, hogy kitartunk nyugdíjig, hanem nem válunk kiégetté. Mert a kiégést az eszményeinkhez való hűtlenség, a szolgálatban való csalódás okozza.

– Mennyiben kell másképp felkészíteni ma a lelkipásztornak készülő fiatalokat?

– Ami közös a most szolgálatba induló, meg a szolgálatban lévő lelkipásztoroknál az az, hogy kísértéseink voltak nekünk is, és vannak a maiaknak is. A legnagyobb kísértés, ha rosszul osztjuk be az időket, így egyéb kísértéseknek is helyet adunk, lásd Dávidot. Úgy látom, ez nem változott, ma is egy nagyon jó időbeosztás kell ahhoz, hogy az ember el tudja végezni a szolgálatát, és egyben a kísértés lehetőségét is csökkenti ezzel. Azután a következő három, az angol három G: Gold-Girl-Glory, azaz az anyagiak, a szexualitás és a dicsőség. Ezek kísértik meg különösen a szolgálattevőket, akár az anyagiak, akár a másik nem, félreértve akár a másik nemnek a lelkipásztor iránti rajongását is. Erre is fel kell készülni. Úgy látom, ez a mai fiataloknak tovább ragozódik: nekünk még elsősorban arra kellett koncentrálni, hogy az ellenkező nemmel hogyan viselkedjen az ember. Sajnos, ma már arra is oda kell figyelni, hogy a saját neméhez hogyan viszonyul, nem félreérthetően. Tehát nem kisebb a kihívásuk. Mégis az egyenlőség abban van, hogy ez nem váratlanul éri őket. Azt gondolom, minden időben voltak olyan vélemények, hogy „sose volt olyan nehéz hívőnek lenni, mint napjainkban”. Ez egyébként abszolút értelemben nem igaz, hisz gondoljunk akár csak az első időknek a mártírjaira, akik életükkel fizettek a hitükért. Igaz, hogy mindenkinek a saját kísértése a legnagyobb. Tehát nekem személyesen az a nehezebb, – akkor is, ha nem visznek máglyára -, amit nekem kell átélni. Nem beszélve arról, hogy a korunk embere a túlzott szabadság hangsúlyozásával sokkal inkább önálló akar lenni, nehezen fogadja el a hagyományosan megkívánt alapelveket, ez is nagy kísértést jelenthet. De mindent egybevetve úgy gondolom, hogy ahogyan a régieknek volt lehetőségük az akkori kísértéseknek ellenállni, a mostaniaknak is van ugyanazzal a segítséggel, ami a Szentlélek.

– Azt is látjuk mostanában, hogy a fiatalok nem ragaszkodnak görcsösen ugyanahhoz a gyülekezethez, vagy akár felekezethez. Mit tudnánk mi, idősebbek tenni, akik szülők vagy szolgálattevők vagyunk, hogy a baptista identitást, vagy a gyülekezethez való ragaszkodást jobban erősítsük?

– Én azt gondolom, hogy nem azáltal tudnánk ezt elérni, hogy a baptista identitásról csak jót mondunk és minden mást szapulunk, hanem őszinteséggel. Eszembe jut, hogy amikor lázadó tinédzser korban voltam – bár már megtértem, és a barátommal, akivel együtt merítkeztünk be -, édesapámnak még ki akartuk adni a leckét, hogy mi az, amit máshogy kellene csinálnia a gyülekezetnek. Édesapám elkövethette volna azt a hibát, hogy védelmébe veszi a régit mindenestől. Ő nem védte. Azt mondta, „Fiaim, ti csináljátok jobban.” Ezt olyan őszinte szívvel mondta, és ebben benne volt az is, hogy elismerte, nem csináltak mindent jól. Mi sem voltunk mindenben tökéletesek, de jóra igyekezők voltunk. „De ti csináljátok jobban”… Ez bennem megmaradt azóta is, és igyekeztem jobban csinálni. Az más, hogy utólag úgy látom, nem minden sikerült jobban, de megvolt bennem a vágy, a készség erre. Én is, mint fiatal lelkipásztor, sokszor az újítások mellé álltam. Aztán látja az ember a tapasztalatokból is, hogy nem minden újítás válik be. Idősödve azt tekintettem alapelvnek, amit Géza bácsitól hallottam. Megkérdezték tőle egyszer, hogy a fiatalok és idősek harcában ő melyik oldalra áll. Azt mondta, ő mindig az élet mellé áll. Na most ez adott esetben jelentheti az idősek véleményét, egy másik esetben pedig a fiatalokét: amelyik az élet és az ige. Alapelvnek én is ezt tekintem.

– Zárásként, kérlek áruld el, melyik a legkedvesebb igéd és miért?

– Hát erre könnyű válaszolni. A Példabeszédek 11,25, és ennek is a B része: „… aki másokat felüdít, maga is felüdül”. A másokkal jót tevő ember bővölködik, és aki másokat felüdít, maga is felüdül. Ez nagyon fontos, hogy nem kell sajnáltatni magunkat, és áldozatnak tekinteni, ha jót teszünk másokkal. Mi mindig gazdagodunk, lelkileg elsősorban, de amit az Úr nevében adunk áldozatként, ő azt bőségesen vissza tudja pótolni, az Úrnak rengeteg csatornája van erre. Sőt, olykor előre ideadja, hogy tudjunk másokon segíteni. Tehát a szolgálatom mottója lehetne, hogy „…aki mást felüdít, maga is felüdül”. Én ezt tapasztaltam, és ezt tudom biztatásként mondani mindazoknak, akik vállalják a hivatást.

– Nagyon köszönöm a tartalmas gondolatokat!

Készítette: Kovács Viktória