– Szebeni testvérről azt olvastam, hogy a felmenői is többgenerációs baptisták voltak…

– Így van, az édesanyám ágán. Szüleim a Trianon után elcsatolt területekről származtak, édesapám Felvidékről, Újbányáról, édesanyám Erdélyből, Nagyszebenből származott. Ebből adódott, hogy mindketten több nyelven beszéltek. Családunkban négy nyelvet használtak, bár a szüleim közösen magyarul és németül beszéltek egymással. (Apám, ha szépeket akart mondani anyámnak, azt németül mondta. Ha elfogta a „harctéri idegessége” magyarul beszélt, bár nem volt jó hallgatni. Szüleim iparosok voltak, édesapám szabó, édesanyám varrónő. A nagy különbség az volt, hogy anyai nagyapám  és nagyanyám megtért, Gerwich György baptizálta őket 1905-ben, majd édesanyámat 11 éves korában (1911-ben.)

Pestre érkezésük után Újpestre kerültek, és egy ottani presbiter segítségével állást és lakást kapott a nagyapám Angyalföldön. Én Budapesten születtem 1928. november 13-án.

Az édesapám özvegy ember volt, egy kisleányt (Margit) gondozott, és 1925-ben másodszor házasodott. Mivel ő „világi ember volt”, édesanyám elvesztette a gyülekezeti tagságát és ennek helyreállítása azzal kezdődött, hogy 5 évesen az édesanyámmal egy karácsonyi alkalomra elmentünk először a pesterzsébeti gyülekezetbe. Mindketten sokat sírtunk az imaházban. Hazafelé fogadkoztunk, hogy soha többé nem megyünk el oda. Ezt a mindenható Isten meghallotta, és úgy valósította meg, hogy soha életünkben többé nem maradtunk el a gyülekezettől. Édesanyámat Bányai Ferenc testvér fogadta vissza a gyülekezetbe.

– Hogy történt a megtérés és utána az elhívás?

– Abban az időben, amikor én középiskolás gyerek voltam, az édesapám ötven százalékos hadirokkantsága azzal a kedvezménnyel járt, hogy kedvezményesen tanulhattam, nem kellett soha tandíjat fizetni, amíg jeles rendű voltam. Ha csak egy fokkal is rosszabb lett volna, akkor tandíjat kellett volna fizetni, de erre nem került sor, mert egyébként nem bírta volna kifizetni az apám még a legegyszerűbb középiskolámat sem. Mielőtt leérettségiztem, megtértem, pedig nem akartam soha. 1947. február 2-án 25-öd magammal bemerítkeztem Bretz Emil által Pesterzsébeten.

Egy érdekes, úgynevezett Istenélményt éltem át. Nagyon nyomorúságos, szerencsétlen emberek előtt prédikáltam, akiket kitelepítettek a szlovákok, és Soroksáron szintén korábban kitelepített sváboknak az otthonába kerültek be november végén. Élelem nélkül, bútor nélkül, szalmán aludtak. Nem volt kellemes illatuk. De elmentünk közéjük, mi, erzsébeti fiúk, mert szántuk őket, és  adtunk nekik olvasdokat. Ez egy kis nyomtatott szórólap volt, amit az utcán osztogattunk, akár tízezer példányban egyiket-másikat itt Magyarországon. ’46 utolsó napjaiban, novemberben volt ez az alkalom, amikor én, a tizenkilencedik évemben lévő fiú és még vagy tizenöten-húszan, ott voltunk és énekeltünk a szerencsétlen sorsüldözötteknek. Aztán az anyukánktól kértünk egy kis pénzt, vagy tartós élelmet, és ezt odaadtuk nekik.

Szóval, egy nagyon-nagyon mély istenélményt képzeljünk, ami 19 éves fiúknál egyáltalán nem mindennapi. Magam voltam, szüleim nem voltak otthon, és végig imádkoztam, meg sírtam, meg nyomasztó érzésem volt, hogy én ezeket a szerencsétlen embereket félrevezettem, mondtam nekik egy bibliai történetet, és ők azt hitték, hogy én Isten gyermeke vagyok, pedig nem vagyok. Még talán rosszabb vagyok, mint ők.  Ezt egy kataklizmaként éltem át. Reggel pedig egy óriási felszabadulást éreztem. Ma is emlékszem rá, hogy kelet felé volt az apám házánál egy kis ablak, és ahogy ott elmélkedtem, felragyogott a nap, novemberben. Nagyon-nagy felszabadultságot éltem át, és egy egészen más gondolatvilág nyílt meg előttem, ezt azóta tartom.

Másnap, amikor bementem az iskolába, és elmondtam, hogy megtértem, akkor körbefogtak a társaim: „Mi az, hogy megtértél? Akkor most szent életet akarsz élni, jó ég, ilyen nagy a baj? Hát miért akarsz meghalni?” Mondom, „nem akarok én meghalni, pont, hogy élni akarok.”
Az elhívást is így kaptam, majd újabb, legalább még két istenélményem volt.

– Innen akkor egyenes út vezetett a teológiára?

– Igen. Ősszel a szemináriumba mentem, dr. Haraszti Sándor ajánlatára rendkívüli hallgatóként beiratkoztam a mai ELTE-re, földrajz-történelem szakos középiskolai tanári szakra. Naponta együtt jártunk Budáról az egyetemre Páth Gézával és Kovács Gézával.

Második istenélményemet szemináriumi diákként éltem meg. Az egyik órán a szemem megakadt egy igén: „…amit látsz, írd meg…” A Jelenések 1,11-ből való mondat megszabta az életre szóló feladatomat. Akkor történész hallgató voltam, és mindenki azt mondta, hogy nincs baptista egyháztörténet. Honnan jöttek ezek a baptisták? Amit látsz, írd meg…, mintha az Úristen nekem kijelentette volna azt, hogy egész életemben arra vagyok köteles, hogy írjam le, amit látok. És most is írom, 95 évesen.

– Melyik volt az a terület a lelkipásztori munka során, ami a legközelebb állt?

– Végtelen sok minden a lelkész dolga. Kiskunhalason úgy gondolták, hogy idejött ez a 23 éves pesti gyerek és nekünk majd ő mondja meg, hogy mi legyen? Hát jól mondja, jól mondja, de hát ez a gyerek mit tud? Tud kapálni? Mert itt kapálni kell…

Ezekre az emberekre én haragudhattam volna, vitatkozhattam volna velük. Gondoltam, inkább mutasd meg, hogy miért lettél pap, nem azért, mert nem szerettél dolgozni, nem azért, hogy a gyülekezet nyakába ülj. Ezt egyébként így megmondták őszintén. És akkor sok ötletet kitaláltam, mivel nyerhetném meg őket. Volt, hogy behoztak egy körülbelül 6 mázsás nyárfatuskót, hogy ezt verjem szét, akkor lesz mivel fűteni.

– Be kellett bizonyítani a parasztnépnek a rátermettséget?

– Nagyon jól fogja meg. Így van, csak másképp bizonyítottam. Jött akkor a favágó, hozott vasékeket, bunkót, nekiesett és egy nap alatt helyettem szétfeszítette. Majd amikor a jeruzsálemi templom makettjét méretarányosan megfaragva összeragasztottam francia dokumentáció alapján, akkor néztek, hogy „…hűha, ez a jeruzsálemi templomot is meg tudta csinálni”. Na, akkortól kezdve odafigyeltek. Azt mondták, „ide jött ez a pesti gyerek és arra is képes, hogy kiderítse, kik voltak az elődök, mikor mi és hogyan történt.” Ezek rettentő sokat hoztak.

Még egyetemistaként a Széchenyi Könyvtárban az összes baptista lapot 1895-től kijegyzeteltem. Később az anabaptisták német kódexeit tanulmányoztam Budapest és Európa több múzeumában, levéltárában. Örökké kutattam, bejártam sok olyan helyét a világnak, ahol tudtam, hogy vannak hutterita kódexek, 50-60 darabot lefordítottam.

– Manapság gyakran hallhatunk a generációk közötti nagy különbségekről. Akkoriban hogy oldották meg a különbségekből fakadó problémákat?

– Az idősek semmit nem oldottak meg, ők mondták a magukét, én meg hallgattam, vagy veszekedhettem volna velük. De hát nem az volt a célom, hogy én magamra haragítsam őket. Nem volt egyszerű játék. Először visszajöttek a gyülekezetbe az elmaradt tagok, de sokan, legalább húsz-huszonnégyen.

– Hallották, hogy most más idők járnak…

– Igen, igen. És hát a kiskunhalasi imaházba is körülbelül száz ember bezsúfolódott. Később, Kispesten 105 tagot adtam át…

– Van-e olyan alapelv, amire a mostani szolgálatra készülő fiatalok mindenképp nagyon figyeljenek?

– Ha nem hiszi az Istent, ne végezzen teológiát. Mint ahogy a vak ember sem megy el festőnek. A másik a becsület… Egyszer hárman dolgoztunk hívők egy vállalatnál, de mi nem voltunk hajlandóak lopni. Pedig ott mindenki lopott.

– Ez tiszteletet váltott ki?

– Nem. Rettegtek inkább. Rettegtek. Volt, hogy ezen a vállamon egy volt alezredes bőgött, ezen meg a párttitkár. Kiterített nekem ezer forintot, akkoriban ez nagy pénz volt, és azt mondta, hogy imádkozzak érte. Mondom, Sanyi bácsi, tedd el az ezrest, imádkozni meg öt perccel azután fogunk. Ez az ember szinte folyamatosan, irtózatos módon káromkodott, borzasztó volt hallgatni, meg kellett bolondulni bele. De miután sírt, azt mondtam, „most pedig jegyezd meg magadnak, Sanyi bácsi, hogy soha az életben előttem, az én Istenemre káromkodni nem lehet”.
Nagyon fontos még a jó időbeosztás. Régebben is minden reggel ötkor keltem, és úgy este tízkor lefeküdtem. Most is ez a menet.

-A teológiai munkásságáról mondana néhány szót?

1960 körül írtam első cikkeimet a Békehírnökbe, majd különféle közösségi vagy más felekezeti lapokban, szekuláris hazai és külföldi iratokban. A Szolgatárs első számától 25 évig írtam fordításokat, informatív anyagot külföldi testvéreinkről. Németül, angolul tolmácsoltam, vendégelőadásokat tartottam Svájcban, Amerikában, Német és Lengyel-országban. 

1964 februárjától kerültem a Baptista Teológiai Szemináriumba előbb óraadóként, majd tanszékvezetőként, egy évig dékánként, majd a SZET Bibliaiskolájának első tanévében tanítottam különböző kisegyháza diákokat. Néhány évig Kovács Géza budafoki misszióiskolájában tanítottam, utoljára vallástörténelmet már a Benczúr utcában.

1964-től 76 éves koromig tanítottam 40 éven át. A diákjaim késztettek arra, hogy könyv alakban kiadjam a stúdiumokat. A kortörténelmi könyvemet az Éjféli Kiáltás Misszió adta ki. Megszerveztem elsőként a baptista missziótörténelmi kurzust, négy teljes éven át. Tanítottam irodalomtörténetet, magyar nyelvet, retorikát. Utoljára vallástörténelmet, amihez hozzá fűzték, hogy „újszerűen”. Közben magánkiadásban (saját vagy kiadóim segítségével) körülbelül 20 kötet könyvet. Azóta mentorálok hazai vagy belföldi, különféle olykor baptista vallású diákokat, felsőfokú intézmények tanárait, hazai és külföldi lapokban írok. Általában mindent teljesen díjtalanul… Volt svájci, manchesteri, holland értekezésekben inpakt (hivatkozás) a kiadványaimra.

– Van-e valami jó tanács a mostani lelkészi hivatásra készülőknek. Mire figyeljenek?

-Ne válassza ezt a hivatást, ha nincs küldetése valakinek, ha a pénzért csinálja, amit csinál, vagy ha azért, hogy ott állhasson a „sugárkévében”, és az sem jó, ha Bethlen Gábor helyett Betlehem Gábort mond. Tehát, legyen meg a megfelelő tudása, az ismerete is, és szeresse az embereket.

– Mi okozta a legnagyobb kihívást az életében? Mi volt a legnagyobb nehézség?

– Hát nekem a legnagyobb fájdalom és nehézség az volt, hogy át kellett élnem egy nagyfokú megítélést, ami ha gyilkoltam volna, azt megbocsátották volna. Mindig azt mondták, hogy „milyen ez, sem nem lop, sem nem hazudik, visszajön munkaidőben, nem erre a világra való.” Azért ezt nehéz volt folyamatosan lenyelni. De sokszor csalódás ért a gyülekezet részéről is.

Szóval, öreg vagyok, de nem vagyok elkeseredve. Az rettenetesen fájt, hogy a feleségem meghalt. Nekem nagyon hiányzik a mai napig, emlékszem, hogy ez egy nagy törés volt. Nincs ma sem egy olyan nap, hogy ne gondolnék rá.

– Az utolsó kérdésem az lenne, hogy melyik a legkedvesebb igéje?

– Hát, ami életem vezérigéje volt, azt nem ilyen isteni élményben kaptam, azt tudatosan a Filippi 4,13: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít engem. Ez végigkísért.

– Nagyon köszönöm a beszélgetést.

– Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak.

Készítette: Kovács Viktória